mindig úgy érzem, hogy elszalasztottam valamit. ez a folytonos hiány-érzet teljesen beleolvadt a napjaimba. ha valaki megkérdezné, hogy mit vélek elszalasztottnak, nem tudnék rá választ adni. csak érzem és ez most nagyon nem jó.

nem szoktam fogadalmakat tenni az adott év kezdeten. viszont most valamiért úgy éreztem, hogy kell. na szóval megfogadtam pár dolgot. azt nem ígérem, hogy betartom, de legalább eljutottam oda, hogy hangosan kimondtam.

első: az elkövetkező öt évben mindenképp végig akarok utazni a transszibériai vasútvonal elejétől a végéig. fogalmam sincs, hogy honnan jött ez az ötlet, de olyan erősen zakatol az agyamba, hogy gondoltam megfogadom. lesz, ami lesz. persze, már előre tudom, hogy a környezetem mit fog szólni hozzá, de most valahogy nem érdekel ki, mit mond. izgalmas és vonzó helyeken robog át a vonat és én ott fogok ülni rajta és rettenetesen félek majd, hogy hamar véget ér az út. nameg csodálom az ablak előtt elrohanó tájat. látnom kell pl a Bajkál tavat és az Uralt. és azt a csodálatos szibériai tajgát, amiről annyit olvastam. úgy hiszem, manapság sokkal inkább divatos dolog elmenni mondjuk a Caminot végig járni. de én inkább mégis ezt választom. szóval öt évem van rá.

második: befejezem a félbe hagyott tanulmányaimat. hú, de hivatalosan hangzik. pedig nem az. azt hiszem elég időt hagytam, hogy mind magamnak, mind a családnak. most már ideje végre kicsit azzal is törődnöm, hogy nekem mi a jó. önző dolog? meglehet, de mindenképp kell. mert ez is hozzátartozik ahhoz a bizonyos hiányhoz. na akkor letudva ez is, mint fogadalom.

harmadik: elengedni azt, aki. persze tisztában vagyok, hogy nem az enyém és tulajdonképp sosem volt az, mégis amíg ennyire tíz körömmel kapaszkodom belé, nem tudok normális életet élni. na látod? azért tudok ám értelmes ember módjára gondolkozni, minden naivitástól és hű, de nagy érzelemtől mentesen. mert igen, most a normális élet felé vágyakozom. aztán majd meglátjuk, hogy meddig fog menni. nem lehet mindig két lépéssel a föld fölött járkálni. egy idő után belefárad az ember és üresnek, roppant magányosnak érzi magát, nameg totálisan elhagyatottnak. vajon miért nem éreztem soha ilyet az iránt, akivel együtt élek? erre még egyszer rá kell jönnöm. szóval elfogom engedni és szelídre redukálni az iránta érzetekett.

negyedik: komolyan veszem az írást.

ötödik: kevesebb kávét iszom. és soha többet nem engedem meg magamnak, hogy bármilyen bódítóval éljek. nincs szükségem erre a "mankóra". meg arra se, hogy még egyszer a konyhában ébredjek leamortizálódva.

azt hiszem ennyi.

végezetül: ma Matjaz Pikalo verset hoztam.

Matjaz Pikalo - Pozitív totál

Alojz Krivograndnak – Futynak
Bárhol is van