minden átmenet nélkül létezem. életben tart a várakozás. közben meg próbálok úgy tenni, hogy a körülöttem lévőknek maradéktalanul boldogságot adjak. végül is lehetne rosszabb is, mostanában ezt mondogatom magamnak. kéne írnom a szombatról, de képtelen vagyok rá. a találkozások mindig kifordítanak vagy helyre raknak. azt hiszem, most helyre raktak. és talán ezért működik itthon is a dolog. bárcsak az alvás is ilyen jól menne.
olyan erősen élnek bennem a képek. róla. meg a szombatról. és hiába érzem, hogy most minden úgy alakult, ahogy akartam, képtelen vagyok szabadulni a rámtörő gondolatoktól, a szagokról, az érintésektől. ott feküdtem mellette és olyan hangosan vert a szívem, hogy szerintem még a szomszédban is hallották. zubogott a fülemben a vér és egyre csak azon járt az eszem, hogy: jaj csak meg nem tedd. bírd ki, hogy nem csinálsz semmit. mert nem lehet.
iszonyatosan nehéz leküzdeni az ilyesfajta vágyat. nem tudom igazán elmondani, hogy mit érzek ilyenkor, mert ezt csak az tudja maradéktalanul megérteni, aki már átélt hasonlót. nemegy kapcsolatom vagyok túl, de ilyet csak vele élek meg. ez jóval több, mint szeretés. remélem egyszer megérti, hogy mennyire fontos az életemben.
