megint nem tudok mit kezdeni magammal. eszement módon kergetek egy idillt, amiről (persze) tudom, hogy soha nem valósul meg. már nem félek ki mondani, hogy soha. mert igenis létezik.
itthon lassan megint harmónia lesz. ezt akartam. de az akarás és a valamire vágyakozás, nálam nem ugyanaz. leginkább háttal vagyok a világnak és a boldog életnek. várom a csodát. jaj, hogy ez mennyire nevetséges. szóval várom a csodát és azt, hogy végre valaki úgy szeressen, ahogy jó. néha úgy érzem nem maradt bennem semmi, amit szeretni lehet. száz évesnek érzem magam és ámokfutónak. tudom, felesleges minden próbálkozás, hogy végre elérjem azt, akit. nem akarja. és tulképp értem is, csak mikor ennyire az érzéseitől függ az ember, nehezen fogja fel. fasza, hogy mindenkinek fontos vagyok, csak ez most roppant kevés. hidegnek és felületesnek érzek mindenkit. de lehet, hogy épp saját magam vagyok ilyen. szóval hiába is akarok kiszeretni ebből az őrületből, sajnos ez nem megy. állok a tömegben és ordítani szeretnék. aztán meg lecsúszni a faltövébe és összegömbölyödni. jó lenne sírni is. rettegek, hogy elveszítek valamit, ami sosem volt az enyém. micsoda hülyeség! sajnos a kevlárom kezd elavulni és átengedi azokat a dolgokat is, amik rettenetesen tudnak fájni. le - kéne - szedálni - magam. talán könnyebben elviselne a környezetem és talán könnyebben áttudnék lépni dolgokon. na igen. tök jó lenne, ha ez ennyire könnyen menne.