azt hiszem, mindenkinek meg van a maga keresztje. ezt cipeljük egész életünkön át. van aki szerencsés és megoszthatja terhét valakivel. aztán vannak olyanok is, aki a súly alatt összeroppannak és belehalnak. ismerek ilyet is, meg olyat is. és persze nekem is itt csücsül egy jókora kereszt a vállaimon. nehéz. most épp megint nagyon nehéz. tegnap este azon gondolkoztam, mennyire egyszerű lenne letenni és kiröppenni az életből. mostanában elég gyakran morfondírozok ilyeneken. no nem arról van szó, hogy megakarok halni. csak valamiért folyton ennél a témánál kötök ki. talán itt ólálkodik a kaszás, és ezt érzem. nem tudom.
éshogy mi is az én keresztem? a függés. mindenféle - fajta formában. drog, alkohol, érzelmek stb. az első kettőt sikeresen legyűrtem, de az utolsó elég rendesen padlóra vág naponta. talán az érzelmi függés sokkal rosszabb, mint bármelyik másik. ezt nem lehet csak úgy magunk mögött hagyni. nincs kontroll. és ahogy telik az idő, egyre kevésbé bírok vele. sokan úgy tartják, hogy az érzelmi függőknél a szenvedés, a domináns. pedig dehogy. a kötödés és a feltétel nélküli szeretés a fontos. kétségbe esetten kapaszkodom ebbe a vékonyka szálba és rettegek, hogy egyszer véget ér. vajon van olyan személy, aki egy érzelmi függővel képes normálisnak mondható kapcsolatot kialakítani? én annyira szeretném ha lenne. már csak a tudat, hogy elfogadják az embert, nagyon sokat számít. szeretném ha te lennél, ez az ember.

hajladozik körülöttünk
a reggel és kicsinek
képzeljük magunkat, ha
pár percig sikerül mozdulatlanul
állnunk a felfordulás közepén.
aztán jól kitalált sorokba rendeződünk
sárgára festjük ráncaink és átlátszó
árnyékot hagyunk a temetőkapuban.

kéretlenül jött
azt mondta szép vagyok
és óriási kettős pontot rajzolt
az ajtóra. mellette végre elhittem, hogy
láthatatlan vagyok.

körbe vesz
az az utolsó péntek
és sálként tekerem magamra
a szavakat, korrupt vagyok
és szánalmas, mert nélküled
már meghalni sem tudok.