nem tudom, hogy jól csinálom é a dolgokat. élek valahogy ebben a világban és közben attól félek, hogy a sok őrültség amit csinálok, tönkreteszi a körülöttem lévőket. és megint ott tartok, hogy kergetek egy nem lehetséges világot, a buta álmaival együtt. vágyom valami után, ami iszonyatosan messze van és szeretek egy olyan embert, aki lassan teljesen elérhetetlen. és miközben ezeket írom, arra gondolok, hogy mekkora egy szemét vagyok, mert tulajdonképp mindenem meg van. rohadt dolog másképp létezni a világban.

hamarosan ismét találkozunk. rettegek, hogy mi lesz. vagyis inkább tudom, hogy mi lesz és ez rémít meg ennyire. megint ott fogunk ülni a zsinagógával szemben és majd' megveszek, hogy hozzáérjek. nem tudom mit mondjak neki, hiszen semmi sem változott, hiába telt el ennyi idő. állandó marad. nem számít, hogy évekig nem látjuk egymást, hogy alig beszélünk, hogy két külön életet élünk, hogy család itt, nála meg épp alakulóban valami. szeretem és hagyom, hogy boldog legyen nélkülem. ennél többet nem adhatok neki.

Biagio Antonacci:

mindenekelőtt

Hol vagyok, és ki vagyok
ezen a gondterhelt napon?
Te sem tudod, mit csinálj, és nem tudod, mit mondj.
Legalább megpróbálhatnád megérteni,
vagy csak megkísérelni, nekem elég egy gesztus, egy aprócska jel.

Evés előtt, a szerelem előtt,
mindenekelőtt
erősen kellene szorítanod, hogy fájjon
elalvás előtt,
indulás előtt, mindenek előtt erősen kellene szorítanod,
hogy fájjon...

És elég, elég, elég
Elég, elég a csendből, nem emlékszem a hangodra
Ez a mozdulatok, a szeretet
és az új szavak teljes hiánya
Elég abból, hogy azt mondjuk elég, jobb... jobb nem is beszélni róla
Ez az a betegség, amely lassan megöli a szerelmet
Nekünk, nekünk beszélnünk kell, s csak nézzük egymást,
távolodunk egymástól... hát mentsük meg ezt a szerelmet!

/Erdős Olga fordítása/

pont passzolnak a mai hangulatomhoz. ennyi. versek 2007-ből. akkor még tudtam írni. na jó, most is tudok, csak nincs mit.

 (kontraszt)

néha ingatag lábakon áll a hitem

csak a miértek és nem tudom-ok

bennem örökre képzavar

hogy melyik az igazi te

olyan kicsi

nekem ez a test

ez az agy

maradék gondolatokon

tengődöm és

sehogy sem jutok

közelebb hozzád

nem vagy való

és ha mégis?

mondd

hogy lehetsz a bonyolult

áramütés-szerű zsibbadásban is

annyira tiszta

mint a kék

ma elképzellek újra

talán fáznom kéne egy kicsit

hogy éberré legyek

ha ott állsz majd előttem

rám tornyosulva

mint valami hatalmas Thot

fékezhetetlen áldott állapot

lehalkulni képtelen vagyok

vagyok?

hozzád tapadva

várom a reggelt

valami benned maradt

talán a zihálás

talán a bent tartott sóhajok

amik éjjel is olyan szorosan tartanak

mint én

ha melléd álmodom

azt a másik magam

látod nincsenek holnapok

***

(elkülönülve)

éjjel honvágyam volt
megint abba a régi
pszichoaktív-világba

annyira kellett volna egy adag                                                                                                            
hogy csak azt lássam
ami teljesen láthatatlan
 

egy sikamlós egymásba ájulást magammal
és az újdonsült lizergsav-dietilamid csodáit
az álomnélküliség rettenetét
és azokat a jól ismert tűréshatárokat
miket mindig átlépni vágytam

olyan nyirkos ez a szoba
és csupa hang
itt tátong az üresség
minden elképzelhető formában
 

mondd hogy lehet
ennyire érzés
amit sosem mondok ki

(lélegzik
mögöttem
valami)

minden reggel fel kell kelni és minden reggel el kell hinni, hogy jól csináljuk a dolgokat. néha úgy érzem, hogy elrohan mellettem az élet. amióta itt dolgozom, teljesen kivűl rekedtem abból az életből, ami fontos volt. elveszítettem valamit magamból, amit féltve őriztem. lassan megszokássá válok én is. ültem a konyhában és azon járt az agyam, hogy miért akarom újra át-megélni az elmúlt évek "iszonyatát". miért vágyakozom ebből a nyugis életből kifelé

most megint az érzem, nincsenek kapcsolódási pontjaim. girbe-gurba járatokon kuszok valami felé, amiről azt sem tudok, akarom-e. és hiányzik km. a levelei, az idióta beszélgetéseink és az az érzés, amitől bizseregni kezd a gerincem. és ugyanennyire hiányzik r. nem. ő sokkal erősebben. olyan fura, mert kezdem észrevenni, hogy hazudok magamnak. hangosan kimondva, csak azt lehet tőlem hallani, hogy így van ez jól. meghogy már nem akarom érezni semmit irányába. pedig dehogy. majd megveszek, hogy beszéljük éshogy ott üljünk megint abban az eldugott kis kávézóban.

Falcsik Mari

Keresetlenül

most ilyen korszak van ez már a harctér
nincs nyegle smúzolás nincs antik arcél
most már kisírom semmi nem riaszt el
hogy én: szeretlek légy te bárhogy ezzel
a Föld is lakható hely lett miattad
épp csak nem veled – te aztán megadtad
ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tőlem
nem tudom: erőm szivárog belőlem
de oly rég tartom ezt a mérlegformát
kezemmel egybeforrt az égő korlát
így te csak nyugodtan értékeld másképp
nem estem még le s nem húzódtam hátrébb
bár mint az öngyilkos cseléd a gangról
hozzád ki mernék lépni önmagamból

(Forrás: Holmi, 2003. február)

www.youtube.com/watch

Nikola Parov - Herczku Ágnes: Férfiszívről

Halljátok hát, szép szerelmes lányok,
a férfiszívről szól a dal.
Kinek szerelme fénye, a reggeli égről,
eltűnik a hajnalcsillaggal.

Ígérnek ők sok szerelmes álmot.
Esküszik mind, hogy csak téged szeret.
De szerelmük lángját hűs vad szél sodorja,
és a reggeli nap már csak téged talál.

Emlékszel még, mikor egymást szerettük.
Mért éreztük úgy, hogy ez örökké tart.
És elhittem én, édes szerelemben,
hogy a hajnali nap értünk nyugaton kél.

S ha akkor tudom, hogy így fáj szeretni,
nekem nem kellett volna senki sem.
És szerelmes szívem szép arany dobozba,
ezüst kulcsra zárja két kezem.

Halljátok hát, szép szerelmes lányok,
a férfiszívről szól a dal.
Kinek szerelme fénye, a reggeli égről,
esthajnalcsillagként tűnik el.

...mert életben kell maradni. mert nincs más. csak ez.

www.youtube.com/watch

Ha én lennék a szerelmed
Minden máshogyan menne
Te is máshogyan mennél
El tőlem, mint tegnap este
Megszoknád a hús szagát
Megszoknád az ólmokat
Megszoknád az életem
Miként a sajátodat

Ha én lennék a szerelmed
Szeretnél mert megszoktad
Ahogy megszokásból rugdalod
Magad elé az álmokat
Ha villanyt oltasz a sötétnek
És halkan kicipzározod őt
És magadba rakod a régi semmit
A megszokott soha el nem jövőt

Ha én lennék a szerelmed
Biztos nevetnél néha
Persze nem többször mint most
Csak rosszabb vicceken ha én a
Szerelmed lennék
Mindig máshogy neveznélek
Termések állatok kis izék
Magamban most is beszélek

Ha én lennék a szerelmed
Biztos hogy a miénk lenne
Az egyszerű igazságok boltja
És te eladó lennél benne
Ősszel mindig lemennénk
A tengerpartra szlottyos fügét
Enni a kiégett fű közül
Akkor ha én lennék

Ha én lennék a szerelmed
Sok szerencsét hozzám
Ígérem nem leszel hibás
De sok múlik majd a kémián
Én már elterveztem mindent
Egy életre elég a dolgunk
Igérem nem lesz sok időnk
Egyedül lenni úgy már voltunk

Ha én lennék a szerelmed
Rám mondanád hogy ez Ő
Csak el kéne hinned
És úgy kellenék neked mint a levegő
Ha én lennék a szerelmed
Biztos sokszor bántanálak
Hogy tudsz így szeretni?
Én soha nem tudnálak

(Kiscsillag - Ha én lennék)

mennyi út van előttünk. csak választani kell. jól és bátran. aztán hagyni az életünket szépen tovacsordogálni. sosem voltam egy jól-választó. a lehetőségek, természetesen mindig felkínálkoztak, csak hát sosem a nekem való mellett döntöttem. biztos a karma miatt. mennyire röhejes ez az egész.

hova és merre megyünk? és vajon létezik jó választás? mit remélhet az, aki folyton mozgásban van? és miért épp ezt az életet éljük és miért pont azzal, aki mellettünk van? és vajon ha megadatik az a másik vágyott élet, akkor boldogok lennénk?
sajnos a lehetetlen dolgok mindig szebbek, sőt sokkal szebbek, mint amilyenek igazából. ez a felismerés tébolyítólag hat. vagy megőrül az ember, vagy egyszerűen és könnyed léptekkel tovább áll. szeretném azt hinni, hogy legalább egy kicsit fontos voltam az életedben. csak egy aprócskát. hogy adtam valamit, amitől több lettél és boldogabb. olyan kár, hogy csak egy kicsit tudtalak nagyonszeretni.

hiszek abban, hogy a fontos személyek, mindig velünk maradnak.

Ők azt mondták:
Őrületbe estél Őmiatta, akit szeretsz.
Én azt mondtam:
Az élet ízét csak a bolondok ismerik.
                      (Jáfíi: Raúd Al Radzsákín)

a legnagyobb pancserságokat akkor követi el az ember, amikor tökéletes biztonságban érzi magát. vajon miféle rohadt erő hajtja...jó lenne tudni.

ha valaki pénteken azt mondja, hogy újra elkövetem azt a bizonyos hibát, körberöhögöm. ugyanmár! én egy kurva erős hogyishívják vagyok és uralom a testem-lelkem. na persze. úgy megszívtam, mint annak a rendje. hahó, emberek, figyelem! ha valaki olyan szeretéssel akad össze, ami többszörösen padlóra küldi, azonnal menekülni kell. mert ha nem lép időben, egy szörnyeteg lesz belőle. lásd, én.

olvasok. sokat. aludni meg nem bírok. na enni sem. mindösszesen negyvennégy kg a mérlegen látható szám. hülye vagyok én? az. nemkicsit. persze tudom, hogy nem érdemes egy kitalált világban lebegni, de ha egyszer annyira jó. mindegy. pár napra elutazok. se net, se telefon, se semmi. amúgy meg tudom ám, hogy mi a baj. leginkább, a nembeszélés. mi a francért nem tudják az emberek kimondani, ha valamit nem akarnak. mitől félnek? hogy bántanak a szavak? igen. naés? de legalább van valami, amit tudatosan fel lehet fogni és utána lehet vele kezdeni valamit. őrjítően idegesítenek az emberek, és ezáltal én is idegesítem őket.

most épp emlékezni akarok. mondjuk rád. aztán megyek és belefekszem a homokozóba. érezni akarom, ahogy éget a forróság és a homokszemek belemélyednek a bőrömbe. tudtad, hogy milyen szépen csillog ilyenkor az emberek szeme? forróság és könny.

szeretlek, a fenébe is.

[*]

leszorított fejjel
a zavart ajtók mögött
fekszünk bágyadtan - egymásban
és már nem látod
a hátamnak támaszkodó szépet
kifulladásig űzöd a napokat
- csak menjen
- csak teljen
- csak gyorsuljon az idő
egyformára hogy átkozottra formálhasd
a hallgatást, megkérdőjelezve azt a néhány évet

[...]

ne hagyd, hogy nélküled játsszam
ezt az olcsó élet-utánzatot.

azt hiszem, mindenkinek meg van a maga keresztje. ezt cipeljük egész életünkön át. van aki szerencsés és megoszthatja terhét valakivel. aztán vannak olyanok is, aki a súly alatt összeroppannak és belehalnak. ismerek ilyet is, meg olyat is. és persze nekem is itt csücsül egy jókora kereszt a vállaimon. nehéz. most épp megint nagyon nehéz. tegnap este azon gondolkoztam, mennyire egyszerű lenne letenni és kiröppenni az életből. mostanában elég gyakran morfondírozok ilyeneken. no nem arról van szó, hogy megakarok halni. csak valamiért folyton ennél a témánál kötök ki. talán itt ólálkodik a kaszás, és ezt érzem. nem tudom.
éshogy mi is az én keresztem? a függés. mindenféle - fajta formában. drog, alkohol, érzelmek stb. az első kettőt sikeresen legyűrtem, de az utolsó elég rendesen padlóra vág naponta. talán az érzelmi függés sokkal rosszabb, mint bármelyik másik. ezt nem lehet csak úgy magunk mögött hagyni. nincs kontroll. és ahogy telik az idő, egyre kevésbé bírok vele. sokan úgy tartják, hogy az érzelmi függőknél a szenvedés, a domináns. pedig dehogy. a kötödés és a feltétel nélküli szeretés a fontos. kétségbe esetten kapaszkodom ebbe a vékonyka szálba és rettegek, hogy egyszer véget ér. vajon van olyan személy, aki egy érzelmi függővel képes normálisnak mondható kapcsolatot kialakítani? én annyira szeretném ha lenne. már csak a tudat, hogy elfogadják az embert, nagyon sokat számít. szeretném ha te lennél, ez az ember.

hajladozik körülöttünk
a reggel és kicsinek
képzeljük magunkat, ha
pár percig sikerül mozdulatlanul
állnunk a felfordulás közepén.
aztán jól kitalált sorokba rendeződünk
sárgára festjük ráncaink és átlátszó
árnyékot hagyunk a temetőkapuban.

kéretlenül jött
azt mondta szép vagyok
és óriási kettős pontot rajzolt
az ajtóra. mellette végre elhittem, hogy
láthatatlan vagyok.

körbe vesz
az az utolsó péntek
és sálként tekerem magamra
a szavakat, korrupt vagyok
és szánalmas, mert nélküled
már meghalni sem tudok.

kezdem azt hinni, hogy az őrület tök normális dolog. persze először azt kéne tisztázni, hogy mi a normális. mondjuk nekem az, hogy nem szeretem a macskákat és a gyerekeket. mindig is azt mondtam, hogy nekem bizony nem lesz gyerekem. azt mégis lett kettő. rajtuk kívül viszont nem bírom elviselni az aprónépet. fura, mi? nő létemre ilyeneket mondani. ez van. meg az, hogy kudarcként élek meg mindent, ami körül vesz. viszont tökéletesen tudok teregetni, töltött karalábét főzni és másokkal elhitetni, hogy az élet szép. aztán még roppant gonosz is vagyok és úgy általában nem hiszek el semmit. és úgy általában nem érdekelnek a következmények. rendszeresen taszítom magam a mélybe, hogy szenvedjek kicsit. aztán hipp-hopp felkapaszkodom. mekkora hülyék és képmutatóak vagyunk...és gerinctelenül tudunk hazudni, hogy jobb legyen.

most épp azt képzelem, hogy le - tudom - zárni a veled való valamit. kapcsolatot nem írhatok, mert olyanunk nem volt. szóval az a helyzet, hogy idegesítő és őrületes módon vágyom utánad. és kurva jó lenne látni és veled aludni. és jó sok mindent csinálni. de erről már lemaradtam. talán majd egyszer máshol, más időben.

miért futok bele mindig ezekbe az idétlen helyzetekbe? rohadtul nem akarok semmit. nem akarok így lenni, ilyen formában és leginkább nem akarok fájni. habár már egész jól bírom. tegnap annyira kimerültem, hogy nyolc után beájultam az ágyba. kicsit fordított helyzet alakult ki. gyerek lehettem egy cseppet. nyolcéves mesét olvasott nekem én meg úgy elaludtam, mint akit leütöttek. jól esett. nagyon is. viszont kettő fele felébredtem és utána már nem igazán sikerült visszaaludnom. a legszarabb az, hogy neki állok gondolkozni és mindenféle elméleteket gyártok, hogy miért és miért nem úgy vannak a dolgok ahogyan szeretném. tulajdonképp mindegy már. el - vagyok - határozva. és innen már nem akarok visszafordulni. szombat óta nem kerestem. ma kedd van, és azt hiszem ez így jó. ha ezt tartani tudom, akkor tényleg minden rendben lesz. végre kezdem tudatosítani magamban, hogy semmi értelme arra várni, hogy egyszer csak megtörténjen a megtörténhetetlen. fogjuk fel úgy, hogy rosszkor voltam rossz helyen és rossz időben. van ilyen.

most, hogy eltelt ennyi idő, kezdem felfogni, hogy mennyi mindent kaptam. és azt is tisztán látom, hogy a szeretésem folytonos marad.

nincs baj.
csak üres vagyok kicsit.

te, meg te vagy.
aztán olyan leszel, mint az.
igen, pont olyan.
halvány és stílszerű.
meg mocskos, ólomlábú
billegő kacat. mert benned
mindig csak zajtalanság marad.
most - semmit - sem - tudok.
és megfejteni sem akarok.
mondd, voltál te valaha igazi?
talán - nekem - sosem.
pedig mindig öröknek akartalak.
aztán végképp olyan lettél, mint az.
hát legyen. most szép lassan befogom a szemem,
hogy ne lássam, ami majd csípni fogja.
szóval te. és te. és te.
aztán az. összekombináltalak.
magammal meg azzal az éjszakával.
ami tulajdonképp nem is létezett.
nem ott. nem veled. nem velem.
és megint ugyanazon a szeles tetőn
fekszem. sírni kéne vagy legalább
ordítani, hogy ez a világ nem az a világ,
amit akartam. ebben nincsenek érzelmek.
csak unott és megkopott szellemek.
látod? most megint én vagyok.
mert én, tényleg én maradok.

és tényleg nincs baj.
csak üres vagyok kicsit.

tegnap (ha minden igaz) elkezdtem a visszazáródást. szánalmas kirohanásaim végképp padlóra kényszerítettek és úgy látom jónak, hogy innentől kezdve nincs értelme megfeszülni. sosem gondoltam, hogy létezik rosszabb és elviselhetetlenebb érzés, mint a kábszer elvonási tünetek. pedig kérem van. nem nevesítem. mert végül is nem tudom hogyan is hívhatnám ezt a folyamatot. tudatosan lefejtem (vagyis megpróbálom lefejteni) magamról ezt a kurva nagy érzést. éjszaka olyan érzésem volt, mintha elevenen nyúznának. iszonyatos volt. és tudom, hogy ez még csak a kezdet. fájok. nagyon.

nem szeretek ilyet játszani. és roppantul rugalmatlan vagyok. már nincs hova tovább tágítani az életem. most úgy érzem belefulladok ebbe a tehetetlenségbe. éjszaka megint nem ment az alvás. legszívesebben ideültem volna a géphez, de nem tettem. minek? kéne valamit ennem és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. most nem akarok tudni dolgokat. nem akarok tudni semmiről.

H. H-t olvasni jó. sőt nagyon jó. mindig találok benne pont hozzám passzoló részeket. most ezt:

"- Már elmondtam - folytatta -, hogy miért kedvelsz; áttörtem magányodat, elkaptalak a pokol kapujában, életre keltettelek. De többet, sokkal többet akarok. Azt akarom, hogy belém szeress. Ne, ne ellenkezz, hadd folytassam! Érezem, hogy nagyon kedvelsz és hálás vagy, de nem szeretsz szerelemmel. Azt akarom, hogy szeress, végtére is ez a foglalkozásom; férfiakat bolondítok magamba, ebből élek. És most jól figyelj! Ne hidd, hogy épp téged ellenállhatatlannak, elragadónak talállak. Nem vagyok szerelmes, ahogy te sem. De szükségem van rád, mint neked énrám. Most, ebben a pillanatban azért kapaszkodsz belém, mert reményvesztett vagy, és arra vársz, hogy a vízbe lökjelek és újra életre keltselek. Szükséged van rám, hogy megtanulj táncolni, nevetni és élni. És nekem is szükségem van rád, igen fontos és szép célhoz foglak felhasználni, de nem most. Amikor belém szeretsz, megkapod utolsó parancsomat, s te mindkettőnk javára engedelmeskedni fogsz.
Kissé megemelte a pohárban az egyik zöld erezetű, barnáslila orchideát, fölé hajolt és rámeredt.
- Nem lesz könnyű, de megteszed. Teljesíted utolsó parancsomat: megölsz. Ezt akartam elmondani. Kérlek, ne kérdezz!"

miért bonyolítom túl a dolgaim? most kéne úgy eltűnni, hogy nyomom se maradjon. kicsit úgy érzem magam, mint a partra vetett hal. csak vergődöm és levegő után kapkodok. jöjjön már valaki és csapjon agyon. aztán csináljon belőlem egy jó vacsorát és a maradékot dobja a kukába. tényleg kudarcnak érzem a mostani létezésem és minden megmozdulásom. és ezzel a baromi nagy kudarcérzettel elcseszek magam körül mindent. mindig azt mondom, hogy túlélő vagyok. de valahogy ma mégsem.

gödörbe csúszás van.

üzenet neked:
élj. hallod? élj. úgy, ahogy neked jó. és sose engedd, hogy bárki befolyásolja a dolgaid.
nagyon szerethető ember vagy.

nem is tudom, hányadszorra csinálok magamból hülyét. itt ülök tele indulattal és mindjárt szétrobbanok. pedig mennyire egyszerű lenne hagyni az egészet a fenébe. az idegeim lassan felmondják a szolgálatot. micsoda hülye kifejezés. a francba mindennel és mindenkivel. tulajdonképp csak és kizárólag magamnak köszönhetem, hogy eddig jutottam. (na itt most egy cifra káromkodás van). a baj az, hogy az emberek nagy többsége nem ismeri fel, hogy mikor kell megálljt! mondani. természetesen én sem. most kéne szép csendesen kilépni minden érzelmi hálóból. aztán valami egészen mást, valami totálisan ellentétes kapcsolatot kialakítani. aha. mert ez csak úgy hipp - hopp megy...kezdem elveszteni a fejem ebben a baromi nagy hallgatásban. istenem, hát ennyire korlátolt és buta lennék? az. a végén még pontosan olyanná válok, mint amit szeretnének. hogy túlságosan komolyan veszem az érzéseimet? meglehet. de milyen lennék, ha nem így tennék. mi maradna ebből a forgószélből, ami életben tart. igen, félek az élettől. félek, hogy elrohan mellettem és nem teszek semmit. eszeveszett módon vágyom a teljességre, a boldogságra és arra, hogy olyan életet élhessek amilyet akarok. ember akarok maradni. szerethető ember. és nem csak egy bábú, amit mindenki kénye - kedve szerint rángat.

üzenet neked:

nem érted, igaz? nem érted, hogy miért kereslek mindig. hogyan is érthetnél bármit is belőlem. igazságtalan vagyok? ugyan, dehogy. csak szeretek. őrületes módon. és aki szeret, aki így szeret, az nem tud határt húzni. csapdában vagyok.
mondj valamit. mondd azt, hogy eleged van ebből a folytonos érzelem kitörésből. mondd azt, hogy soha többet ne keresselek. mondd azt, hogy terhes ez az egész. és legvégül mondd azt, hogy ne szeresselek.

kudarc vagyok. tetőtől talpig.

kortalan és kívül rekedt
mondatok. ma egyedül is
közétek furakodok,
hogy a miértekből óriási
oszlopot építsek
és kreáljak a nemlehetből
egy másik valós életet.
ami tele van a pirulós arcoddal
meg a remegő kezeddel és azzal
az átkozott mélyzöld szemeddel.

(szóval utálom ezt a semmitmondó
cikk-cakk állapotot, amiben
mindig csak lent vagyok,
te meg a magaslatok tetején ücsörögsz
és szánakozva bámulod
embernek már alig látszó arcom)

ezt meg azért, mert szeretem: www.youtube.com/watch

fáradt vagyok. nagyon. ismét nem megy az alvás. és most épp az evés sem. ritkán van egyszerre ilyen konstelláció. most épp küzdés van felsőfokon, és agyalás a nemkivitelezhetődolgokon. így egyben és nem külön. sajnos megint csak rájöttem, hogy alkalmatlan vagyok úgy általában mindenre. tudom hülyeség, de most csak ilyenek jutnak eszembe. az isten verje meg, hogy két percig se tudom kihagyni a gondolataimból. pedig nem így indult ez a mai nap. elhatároztam dolgokat. és ha én elhatározok valamit, azt általában be is szoktam tartani. de úgy látszik vele kapcsolatban ez sem működik.

az éjszaka remek volt. 11-től hajnali 4-ig olvastam, meg jótékonyan belemerültem a nem épp normális világomba. ha annyira fáradt az ember, mint én most, érdekes dolgokat generál az agya. pl olyan hangokat hallottam, amikről holtbiztosan tudom, hogy nem valósak. jó lenne tudni, hogy ez a világ és a körülöttem lévő emberek miért nem úgy látják az egész létezés-élet dolgot, mint én. és azt is tök jó lenne tudni, hogy miért nem érzek megbánást ha valami "rossz" dolgot teszek. mint mindenkiben, bennem is legalább kétféle én lakozik. de meglehet, hogy jóval több. örökös küzdés van. és talán ezért tartok ott, ahol. ezért vágyom egy másfajta életre, miközben valahol legbelül tudom, hogyha úgy élnék, akkor ez hiányozna. aha, igen. mert mindenkinek van egy sorsa, ami baromira nem könnyű és próbál aszerint létezni. vajon az enyém mi? még nem sikerült rájönnöm és sokszor hiszem azt, hogy nem is fog kiderülni. iszonyú erőveszítésembe telik ezt a látszólag normális látszatot fenntartani. de mivel imádom a lányokat, kénytelen vagyok. tulképp betöröm magam és hagyom, hogy betörjenek. mekkora hülye vagyok.

most megint a nemakarokszeretni uralkodik rajtam. vagyis hagyom, hogy lenyomjon. nem lehet örökké erre vágyni. legalább pár hétre ki kéne kapcsolni, mert így roppant nehéz lesz belekezdeni a munkába. már beszereztem nyugtatót, hogy aludni tudjak és ha kell, akkor leszedáljam magam. mert ha nem alszom legalább 5 órát, akkor nem fogom bírni és a szervezetem rövid időn beül bemondja az unalmast. minden nap emlékeztetem magam, hogy túlélő vagyok. mindent túlélő. így vágok neki ennek a mostnak. másképp nem lehet.

lehet, hogy hülyeséget csináltam (sőt biztos), mikor átküldtem a blogom, hogy olvass bele. most már mindegy. arra viszont remek hely, hogy üzeneteket hagyjak neked. mindenfélét. mindenről.

szóval ha olvasod:
tegnap ismételten megnéztem a filmet. és tényleg nem mond konkrétan nemet, a gyerek Julien. az esküvőn kellett volna. de mivel nem tette, így elcseszte azt a tíz évet. még mindig tartom, hogy az éttermes jelenet az egyik legjobb. ja meg mikor a rendőrök elől menekül.

ne feledd, szeretve vagy. folyton és mindig.

 

bármennyire nehéz, mégis élek. nélküle. mert ugye vele nem lehet. és azt hiszem nem is tudnék vele élni. kezdek rájönni, hogy most van itt az elengedés első fázisa. vajon szeretem annyira, hogy lemondjak a személyes találkozásokról? és ha lemondok, akkor vajon bírni fogom a következő fázist? nem tudom. szokás szerint nem tudok semmit. építem a magányos kis életem és örülök, hogy körülöttem minden rendben van. új barátot sikerült találnom. mondhatjuk úgy, hogy egy cipőben járunk. működik köztünk a kommunikáció, ami nagyon jó. tudok vele beszélgetni és jól érzem magam a társaságában. és végre hús-vér-élő. és nem utolsó sorban nőből van.

a napokban alig voltam netközelben. ami egyrészt elvonási tüneteket produkált, másrészt viszont kicsit visszazökkentem a világ dolgaiba. fura is volt rendesen. a munka agyon nyomott. hulla vagyok két napja, de legalább érzem, hogy vagyok. az alvással hétvégén megkínlódtam, de tegnap már bírtam rendesen aludni. enni viszont alig. mindegy. ennek is meg van az előnye. rám jönnek azok a ruhák, amiket évek óta a szekrényben rejtegetek. és eljutottam odáig, hogy szépnek találtam magam, mikor a tegnapi koncertre készülődtem. haladok. de az is lehet, hogy csak öregszem. nem tudom, de ez most nem is fontos. és igazából nem is érdekel. jó ennyire fáradtnak lenni. valahogy ilyenkor jobban bevonzom azokat az infokat-érzéseket, amikre később roppant nagy szükségem lesz. tök jó lenne azt írni, hogy önsanyargatásom a végéhez közeledik, de sajna még nem lehet. addig nem, amíg a legbelső ajtóm ki nem nyitom és fel nem fedem, mi van odabent. ha ez sikerül, akkor pontot teszek a befejezetlen dolgaim végére. mondjuk az már most szar, hogy néhány embertől meg kell válnom, de másképp nem fog menni. attól félek a legjobban, hogy totálisan elmagányosodom. de ha ezt az életet akarom (akarom?) élni, akkor le kell mondanom a másikról. természetesen a választás az enyém. és tudom, hogy már nem sokáig lehet halogatni.

de most hagyjuk ezt az egészet és koncentráljunk a péntekre. látnom kéne. vagyis baromi jó lenne látni. de rendesen viselkedem és nem nyaggatom ezzel. tudja, hogy kivételesen délután is ráérek. szóval, ha látni akar akkor csak üzennie kell.

no mára ennyi. most nem hozok se verset, se mást.

megint nem tudok mit kezdeni magammal. eszement módon kergetek egy idillt, amiről (persze) tudom, hogy soha nem valósul meg. már nem félek ki mondani, hogy soha. mert igenis létezik.
itthon lassan megint harmónia lesz. ezt akartam. de az akarás és a valamire vágyakozás, nálam nem ugyanaz. leginkább háttal vagyok a világnak és a boldog életnek. várom a csodát. jaj, hogy ez mennyire nevetséges. szóval várom a csodát és azt, hogy végre valaki úgy szeressen, ahogy jó. néha úgy érzem nem maradt bennem semmi, amit szeretni lehet. száz évesnek érzem magam és ámokfutónak. tudom, felesleges minden próbálkozás, hogy végre elérjem azt, akit. nem akarja. és tulképp értem is, csak mikor ennyire az érzéseitől függ az ember, nehezen fogja fel. fasza, hogy mindenkinek fontos vagyok, csak ez most roppant kevés. hidegnek és felületesnek érzek mindenkit. de lehet, hogy épp saját magam vagyok ilyen. szóval hiába is akarok kiszeretni ebből az őrületből, sajnos ez nem megy. állok a tömegben és ordítani szeretnék. aztán meg lecsúszni a faltövébe és összegömbölyödni. jó lenne sírni is. rettegek, hogy elveszítek valamit, ami sosem volt az enyém. micsoda hülyeség! sajnos a kevlárom kezd elavulni és átengedi azokat a dolgokat is, amik rettenetesen tudnak fájni. le - kéne - szedálni - magam. talán könnyebben elviselne a környezetem és talán könnyebben áttudnék lépni dolgokon. na igen. tök jó lenne, ha ez ennyire könnyen menne.

néha jó lenne ránehezülni a napok széleire és átvészelni az esőt. néha meg jó lenne kifeküdni a háztetőre és élvezni a napsütést. csikorognak a gondolatok az agyamban és szédítő sebességgel körbe - körbe forog velem a világ. asszem jól vagyok. bármi történik, sosem fogom megbánni, hogy mit - miért teszek. vannak lehetőségek, amiket nem szabad kihagyni. aztán persze vannak, amik csak úgy hipp - hopp elrohannak az ember mellett és még azt sem várják meg, hogy picit lássunk belőlük. aztán az is eszembe jutott, hogyha nem lenne ez a reménynek alig látszó valami, totálisan kiüresednék. így legalább szinten tartom mindazt, amiről azt hiszem én vagyok. aztán van olyan is, hogy gyűlölöm magam. minden sejtem, minden részem és főleg az érzéseimet. mert minden ki nem mondott szó, óriási hazug feliratkén villog az életem kivetítőjén. zsugorodik bennem minden és csak ösztönszerűen élek. minimális létfenntartóvá váltam. nem azt mondom, hogy önpusztító vagyok, csak nincs szükségem semmire. kezdem belátni, hogy egy darabig nincs kijutás ebből. évek múlva meg hol lesz ez a mostani valaki, aki én-nek hívja magát. leginkább sehol. fura dolgokra képes az ember, ha nem akar beilleszkedni. látszólag élni pedig néha nagyon mókás. a baj csak az, hogy rajtunk kívül senki se találja viccesnek. szar ügy, de még mindig jobb a normálisnál.

(hétfő)

nincs változás ma sem – mondta,
és átölelte negyedszer is
az öreg fát, ami minden reggel
mozdulatlanul egyedül rávár.

(kedd)

néha már eltudja játszani
hogy felnőtt és nem akar
minden áron a falnak rohanni.
inkább megszokott hangok közé
bújik és átlép a kerítés deszkái között.

(szerda)

moccanás nélkül szereti
érezni, a kezét. ilyenkor
elhiszi, hogy van isten és
kilenc nyelven dübörög
testében a szerelem.

(csütörtök)

furcsa, hogy mindig
ősszel nyílik ketté
a tudata, és megint hinni kezd
az erősödő suttogásban.
már évek óta nem kezelik
skizofréniával.

(péntek)

havonta egyszer, boldog.
kávét iszik
meg szépnek képzeli magát,
és csak bámulja a férfi száját.
aztán kirekeszti a szeretés
közhelyes dolgait.

meghatározó rálátás az életemre. valamiért ez jutott eszembe, mikor ideültem ma reggel. nem tudom mit jelent. és úgy általában nem tudom mit jelentenek a történések. elképzelhető, hogy ez egy védekező reflex vagy csak kifogás a dolgok elodázására. még mindig ringatózom a mélység fölött, de már nem annyira intenzíven mint mondjuk tegnap. jó hír, hogy sikerült aludnom öt teljes órát. most rendkívül fittnek érzem magam. és minden nagyon élvezhető lenne. csak az a valaki ne suttogna folyton a fejemben. félek, hogy sokszor nem a megfelelő szavakat használom és nem úgy értenek, ahogy szeretném. hihetetlenül egyszerű lenne kimondani az érzéseinket, de valahogy túlbonyolódik minden, és akkor ott állunk a meg-nem-értettségünkkel kézenfogva. istenem miért ennyire nehéz létezni ebben a világban? ebben a valóságban. és akkor itt most jön egy hangyányi csavar. úgy érzem a leírtak ellenére, hogy képtelen vagyok azonosulni bármivel is. fojtogatom magam. és közben arra gondolok, hogy imádok élni. teljességgel zagyvaság ez az egész. úgy látom, már írni se tudok. ide - oda csapongok a megfogalmazhatatlanság minden rám törő valamijével. nem hiszem, hogy valaha kikecmergek ebből a szeretésből. és egyre jobban félek, hogy nem fogja bírni. nem tudom milyen érzés, ha "csak" szeretnek valakit. hiányoznak az érintések. az ő érintései. a mozdulatai. a szeme. a folyton remegő keze. ahogy rágyújt. ahogy sört iszik. a kérdései. valamiért egy hiperkarma szám részlete ugrott be: ha igazán élnél, én a válladról nézném végig, ahogy élek. valaki mással. egyedül ébren, mindennek háttal...

Okszana Zabuzsko - Levél Mary Hough-hoz

Az idegen nyelv gyűrődéseiben elakadva,
- akár a rosszul összefércelt ruhában, amit
                                            szórakozottan
a hátával előre veszel fel, vagy az ujját nadrágszárnak véled -
hogyan mondhatnám el neked, Mary,
szerintem, miért illik hozzád a zöld?

(A századok mely szakadékából,
miféle lángon át
- Ireland fireland -
lépsz elő,
mint nyugtalan vándor,
emlékeztetőül magaddal ragadva
néhány családi fényképet,
az ujjaidhoz tapadt viasz illatát
és a kis elsötétedett angyalfigurát
              dédapáid templomából?)

Hogyan fordíthatnám le neked, Mary,
a hangtalan hüppögést, mely torkom összerántja
a Charles-river fölötti hídon, ahonnan pillantásommal
annyiszor tapogatom vakon a jobb partot,
a kedves barlangfürdők után kutatva,
                                 de helyettük
csak a bostoni felhőkarcolók szövedékének
derékszögű véraláfutásaira bukkanok?
Mary, Mary -
kik vagyunk, honnan és hová tartunk,
szüleink koporsóit követve a világon át?
Cambridge-ben, Massachusetts államban,
a költőnők feketében járnak,
és te sem hordod már a zöldet.
Az idegen nyelv gyűrődéseiben elakadva,
- akár a rosszul összefércelt ruhában, amit
                                           szórakozottan
a hátával előre veszel fel vagy az ujját nadrágszárnak véled -
hogyan magyarázhatnám e l neked, Mary,
ki áll a szobád ajtaján túl,
amely a tükör mögöttibe nyílik.

(Lengyel Tamás fordítása)

most annyira össze és vissza vagyok, hogy nem ment az alvás. többedszeri próbálkozás után, feladtam és kettő magasságában kipattantam az ágyból. ezzel nem is lett volna semmi baj, viszont elkövettem azt a hibát, hogy benyomtam egy kávét. na megis lett az eredménye. most épp hullának vagy inkább annál is roncsabbnak érzem magam. valami történt a hétvégén. arra még nem jöttem rá, hogy ez mennyire lesz hatással az elkövetkező napokra, csak annyit érzek: változás van. csordultig vagyok mindenféle érzéssel. leginkább szeretéssel. mindenféle szeretéssel. és ez olyan boldogságos, hogy kezdem elveszteni a fejem. és most tényleg nem tudom hol kezdődöm. jó belemerülni ebbe az állapotba. ez most mindennél jobb. ücsörgök a mélység felett és lógatom a lábam. épp nem félek attól, hogy beleesek. mert van, aki mellettem ül és elbírja viselni a roppant nehéz szeretésem. ha tényleg elmerünk hinni érzéseket és nem keresünk pontos válaszokat a miértekre, akkor az valami felemelő katarzist tud adni. hát én most szeretek. egetverően nagyon és iszonyatos indulatokkal. ordít körülöttem a világ és átlátszik minden és annyira nagyon égeti a retinám, hogy könnyezem. ez most nem sírás. ez most valami egészen más. istenem bárcsak eltudnám mondani.

Paal Brekke - Gyere utánam!

Apálykor a hosszan elnyúló széles földsáv
csupa erjedő sár az izzó napsütésben.
Széttört orvosságosszekrényként szaglott minden.
Két vízkék, csillogó szitakötő szikrázott
csendben a forrón föláramló levegőben.
Egyik lábam iszapba merítve meredtem,
mint álomban, magam elé: szürkén-sötéten
szennyvíz locsogott bokáim körül.
A mozdulatlan, tűző hőség csípni kezdte
hónaljamat. S akkor meztelenül,
mint magából kikelt, cuppogva elrohant
mellettem le a víznek. Ellentéteként mintegy
a halálnak, s kiáltozta: gyere utánam!

(Sulyok Vince fordítása)

hagyományosan kellene értelmezni, amit nem lehet. és legalább egyszer elhinni, hogy a dolgok, a megszokott módon haladnak. hiába taszítok újabb és újabb akadályokat az útba, nem változik semmi. talán ha legalább egyszer hátranéznék egyszerűbb lenne. de valamiért nem akarok. még nem. attól félek, ha megteszem, akkor elveszítem azt aki igazán vagyok. szánalmas, hogy folyton erről beszélek. most jó lenne semminek lenni. csak ülni valahol a valami végénél és nem gondolkozni, csak lenni. szeretnék óriásira nőni, hogy betudjak lesni azokon az ablakokon, amik olyan magasan vannak. mert biztos, hogy van még valami, amit látnom kéne ahhoz, hogy megszabaduljak a lidérceimtől. kiborító ez a kettős-köztes állapot. zakatol az agyam és úgy érzem, hogy megőrjítenek a suttogások. persze, tudom, hogy a suttogás is én vagyok, de... aludnom kéne. viszont aludni most csak úgy tudnék, ha érezném azt, amit akkor szombaton. a biztonságot. nem akarok erre gondolni. és nem akarok semmit. talán holnap megint látni fogom. igaz, erre minimális az esély. de mindegy. az ilyen apró alig-esélyes várakozások tartják életben az életem.
moziba fogok menni. van egy film, amit mindenképp megakarok nézni...A provance-i fűszeres. természetesen francia.

végezetül: ma egy Paal Brekke verset hoztam.

Paal Brekke - Minden éjjel azt álmodta

Minden éjjel halnak vagy sellőnek álmodta magát,
madárkának kopoltyúval s úszófarokkal: víz alatt tud így
lélegzeni, cikkanni gyorsan és mozdulni
otthonosan a csillanó halraj sűrűjében. Csak fel ne
kelljen a vízfelszínre, ahol a tüdeje
szétrobanna. S le a vízfenékre se, ahol
éles fogak, tátongó torkok leskelődnek a zöldfekete mélyben.

Álmában felsírt. Kezéért nyúltam, és gyengéden
oldottam az ujjak görcsét. Felébredt,
s azt mondta: nem értem, hogy miért sírok,
hiszen boldog vagyok, ugye hogy az vagyok? (A vers

véget ér ezzel, ugye hogy véget ér?)

Sulyok Vince fordítása

minden átmenet nélkül létezem. életben tart a várakozás. közben meg próbálok úgy tenni, hogy a körülöttem lévőknek maradéktalanul boldogságot adjak. végül is lehetne rosszabb is, mostanában ezt mondogatom magamnak. kéne írnom a szombatról, de képtelen vagyok rá. a találkozások mindig kifordítanak vagy helyre raknak. azt hiszem, most helyre raktak. és talán ezért működik itthon is a dolog. bárcsak az alvás is ilyen jól menne.

olyan erősen élnek bennem a képek. róla. meg a szombatról. és hiába érzem, hogy most minden úgy alakult, ahogy akartam, képtelen vagyok szabadulni a rámtörő gondolatoktól, a szagokról, az érintésektől. ott feküdtem mellette és olyan hangosan vert a szívem, hogy szerintem még a szomszédban is hallották. zubogott a fülemben a vér és egyre csak azon járt az eszem, hogy: jaj csak meg nem tedd. bírd ki, hogy nem csinálsz semmit. mert nem lehet.
iszonyatosan nehéz leküzdeni az ilyesfajta vágyat. nem tudom igazán elmondani, hogy mit érzek ilyenkor, mert ezt csak az tudja maradéktalanul megérteni, aki már átélt hasonlót. nemegy kapcsolatom vagyok túl, de ilyet csak vele élek meg. ez jóval több, mint szeretés. remélem egyszer megérti, hogy mennyire fontos az életemben.

nem tudom mit is írhatnék ezen a napon. az emberek úgy általában örömködni szoktak a születés napjukon. én is azt teszem (azt hiszem), csak nem olyan hévvel, mint azt mások teszik. le-vagyok-lassulva. és természetesen várok. bámulok ki az ablakon. kint ordít a tavasz. bennem meg leginkább semmi. írni sincs kedvem és elhatároztam, hogy ma semmit, de semmit se csinálok. csak leszek a világba.

szóvalharmincötéveslettem.

Ted Hughes - A kezek

Két hatalmas kéz
Ringatta el gyerekkorod.
Később ez a két kéz
Fektetett le szépen az alagsorban
És adta be a gyógyszert,
Kesztyűben, hogy fel ne ismerd.

Amikor a kórházban felébredtél,
Segítettek, hogy felismerd
Tettedben az ujjlenyomatokat.
Nem hitted el. Nehéz volt
Elhinni.
                        Később kesztyűként
Viselt verseidben a két kéz
Nagy ujjnyomokat hagyott. Akárcsak
Kesztyűként viselt
Végállomás-leveleidben,
A szavakban, amelyek hamarabb megütöttek,
Mint hogy láttam volna a szád kinyílni -
S azóta is fülemben csengenek.

Néha azt gondolom,
Végül te magad egy pár kesztyű voltál,
Amit az a két kéz viselt.
Sőt, néha azt is gondolom, hogy én,
Dermedt pár kesztyű, szintén
Azokra a kezekre húzva tettem,
Amit kellett, mivel
Az ujjlenyomatok tetteimben,
Verseidben, leveleidben
És tetteidben
Megegyeznek.

Az ujjlenyomatok
Egy pár üres kesztyűben, ebben, itt,
Amelyből már eltűntek a kezek.

(Imreh András fordítása)