minden reggel fel kell kelni és minden reggel el kell hinni, hogy jól csináljuk a dolgokat. néha úgy érzem, hogy elrohan mellettem az élet. amióta itt dolgozom, teljesen kivűl rekedtem abból az életből, ami fontos volt. elveszítettem valamit magamból, amit féltve őriztem. lassan megszokássá válok én is. ültem a konyhában és azon járt az agyam, hogy miért akarom újra át-megélni az elmúlt évek "iszonyatát". miért vágyakozom ebből a nyugis életből kifelé

most megint az érzem, nincsenek kapcsolódási pontjaim. girbe-gurba járatokon kuszok valami felé, amiről azt sem tudok, akarom-e. és hiányzik km. a levelei, az idióta beszélgetéseink és az az érzés, amitől bizseregni kezd a gerincem. és ugyanennyire hiányzik r. nem. ő sokkal erősebben. olyan fura, mert kezdem észrevenni, hogy hazudok magamnak. hangosan kimondva, csak azt lehet tőlem hallani, hogy így van ez jól. meghogy már nem akarom érezni semmit irányába. pedig dehogy. majd megveszek, hogy beszéljük éshogy ott üljünk megint abban az eldugott kis kávézóban.

Falcsik Mari

Keresetlenül

most ilyen korszak van ez már a harctér
nincs nyegle smúzolás nincs antik arcél
most már kisírom semmi nem riaszt el
hogy én: szeretlek légy te bárhogy ezzel
a Föld is lakható hely lett miattad
épp csak nem veled – te aztán megadtad
ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tőlem
nem tudom: erőm szivárog belőlem
de oly rég tartom ezt a mérlegformát
kezemmel egybeforrt az égő korlát
így te csak nyugodtan értékeld másképp
nem estem még le s nem húzódtam hátrébb
bár mint az öngyilkos cseléd a gangról
hozzád ki mernék lépni önmagamból

(Forrás: Holmi, 2003. február)