nem tudom mit is írhatnék ezen a napon. az emberek úgy általában örömködni szoktak a születés napjukon. én is azt teszem (azt hiszem), csak nem olyan hévvel, mint azt mások teszik. le-vagyok-lassulva. és természetesen várok. bámulok ki az ablakon. kint ordít a tavasz. bennem meg leginkább semmi. írni sincs kedvem és elhatároztam, hogy ma semmit, de semmit se csinálok. csak leszek a világba.

szóvalharmincötéveslettem.

Ted Hughes - A kezek

Két hatalmas kéz
Ringatta el gyerekkorod.
Később ez a két kéz
Fektetett le szépen az alagsorban
És adta be a gyógyszert,
Kesztyűben, hogy fel ne ismerd.

Amikor a kórházban felébredtél,
Segítettek, hogy felismerd
Tettedben az ujjlenyomatokat.
Nem hitted el. Nehéz volt
Elhinni.
                        Később kesztyűként
Viselt verseidben a két kéz
Nagy ujjnyomokat hagyott. Akárcsak
Kesztyűként viselt
Végállomás-leveleidben,
A szavakban, amelyek hamarabb megütöttek,
Mint hogy láttam volna a szád kinyílni -
S azóta is fülemben csengenek.

Néha azt gondolom,
Végül te magad egy pár kesztyű voltál,
Amit az a két kéz viselt.
Sőt, néha azt is gondolom, hogy én,
Dermedt pár kesztyű, szintén
Azokra a kezekre húzva tettem,
Amit kellett, mivel
Az ujjlenyomatok tetteimben,
Verseidben, leveleidben
És tetteidben
Megegyeznek.

Az ujjlenyomatok
Egy pár üres kesztyűben, ebben, itt,
Amelyből már eltűntek a kezek.

(Imreh András fordítása)