néha jó lenne ránehezülni a napok széleire és átvészelni az esőt. néha meg jó lenne kifeküdni a háztetőre és élvezni a napsütést. csikorognak a gondolatok az agyamban és szédítő sebességgel körbe - körbe forog velem a világ. asszem jól vagyok. bármi történik, sosem fogom megbánni, hogy mit - miért teszek. vannak lehetőségek, amiket nem szabad kihagyni. aztán persze vannak, amik csak úgy hipp - hopp elrohannak az ember mellett és még azt sem várják meg, hogy picit lássunk belőlük. aztán az is eszembe jutott, hogyha nem lenne ez a reménynek alig látszó valami, totálisan kiüresednék. így legalább szinten tartom mindazt, amiről azt hiszem én vagyok. aztán van olyan is, hogy gyűlölöm magam. minden sejtem, minden részem és főleg az érzéseimet. mert minden ki nem mondott szó, óriási hazug feliratkén villog az életem kivetítőjén. zsugorodik bennem minden és csak ösztönszerűen élek. minimális létfenntartóvá váltam. nem azt mondom, hogy önpusztító vagyok, csak nincs szükségem semmire. kezdem belátni, hogy egy darabig nincs kijutás ebből. évek múlva meg hol lesz ez a mostani valaki, aki én-nek hívja magát. leginkább sehol. fura dolgokra képes az ember, ha nem akar beilleszkedni. látszólag élni pedig néha nagyon mókás. a baj csak az, hogy rajtunk kívül senki se találja viccesnek. szar ügy, de még mindig jobb a normálisnál.
(hétfő)
nincs változás ma sem – mondta,
és átölelte negyedszer is
az öreg fát, ami minden reggel
mozdulatlanul egyedül rávár.
(kedd)
néha már eltudja játszani
hogy felnőtt és nem akar
minden áron a falnak rohanni.
inkább megszokott hangok közé
bújik és átlép a kerítés deszkái között.
(szerda)
moccanás nélkül szereti
érezni, a kezét. ilyenkor
elhiszi, hogy van isten és
kilenc nyelven dübörög
testében a szerelem.
(csütörtök)
furcsa, hogy mindig
ősszel nyílik ketté
a tudata, és megint hinni kezd
az erősödő suttogásban.
már évek óta nem kezelik
skizofréniával.
(péntek)
havonta egyszer, boldog.
kávét iszik
meg szépnek képzeli magát,
és csak bámulja a férfi száját.
aztán kirekeszti a szeretés
közhelyes dolgait.
