be-vagyok-sózva.
iszonyat, hogy mennyire nem tudunk az egyenesben járni. görbülünk ide-oda, aztán mikor beszorulunk két létforma közé, csak nyavalygunk, keservesen. na ez van most. vegyük a nyugalmat (ami roppant ritka madár), szóval van ez a nyugalom, vagymi. a lét egyik ága, nálam. ha akarom akkor átlátszó és pöttyös. és olyan dunyha-féle, amit magamra húzok mikor jobb napjaim vannak. ilyenkor szokták azt mondani, hogy végre normálisan viselkedsz. na ja. nekik, persze. magamnak csak az egyik ág. ha nyugalom van bennem, akkor még azt is elszoktam hinni, hogy érek valamit. hogy csinálok dolgokat, ami másnak fontos. hogy adok valamit magamból, amit érdemes megmutatni a köznek. hogy lám-lám, valóban szép az élet és tudok én boldogulni egyedül is.
a másik ága, a létnek, az amikor zizegek. hülye szó, tudom, de ez illik rá, a legjobban. na ilyenkor halmozom fel a több évre elegendő kilátástalanságokat, a sohasemmisemjókat, az önértékelési problémák jó részét. nameg agyalok. leginkább a miérteken. ördögi kör ha egyszer elkezdődik. csak forog és forog, aztán rázúdul mindenre. ilyenkor nehezen viselhető vagyok. még magamnak is. kínlódás felsőfokon. majd hosszantartó lélekhalás. időről időre ismétlődik ez a folyamat és az utóhatás néha roppant kellemetlen. de kit érdekel akkor? csak megélni és megélni és megélni. és újra és újra és újra.
mióta másik zsófival beszélek, úgy érzem, hogy megtaláltam a hiányzó részt magamból. nem lehet véletlen, hogy egymás útjába sodródtunk. közös pontok mindenhol. összekapcsolódások ebben az összekapcsolhatatlan világban. rácsodálkozások a valóságon túlra és még annál is messzebbre. és végre nem vagyok egyedül a semmibe lavírozásban. na kíváncsi vagyok mit szól, ha elolvassa...:)
aztán van olyan is, hogy lerázok magamról embereket. kell néha, hogy megtisztítsuk magunkat a koloncoktól. leginkább azt nem szeretem, ha beakarnak korlátozni. vagyok amilyen vagyok. és nem engedem senkinek, hogy rám húzzon egy szaros álarcot, hogy márpedig neked így és így kell viselkedned. a másik amit utálok, ha számon kérnek rajtam. persze vannak, akik megtehetik, akinek lehet. de sajnos mások is megteszik nap mint nap. lassan úgy érzem magam, mint egy hülye marionett, akit ide-oda rángatnak úgy, hogy közben senki sem kérdezi meg: te tulképp mit is szeretnél? persze valahol érhető ez a viselkedés, mert egy bábut sosem szoktak megkérdezni erről. azt csak ráncigálják és utasítják, meg eljátszatnak vele dolgokat. na ezt inkább hagyjuk, mert totálisan lenyomom magam a mélybe.
asszem rájöttem (ami mondjuk nagy csoda lenne), hogy mit akarok tőle. miközben ezeket írom, hangosan vihogok a hülyeségemen. na szóval. azt akarom, hogy szeressen. úgy, ahogy én szeretem őt. mindenféle kötöttségek nélkül, mindenféle korlátok nélkül és mindenféle testi kapcsolat nélkül. csak szeressen. ennyi. és én is csak szeretem. és fogom is. mindig. azt nem írom, hogy örökké, mert az olyan idiótán hangzik.
hűűha, kezdek szirupos és csöpögős lenni. mindegy. a lényeget leírtam. asszem...
végezetül: ma egy Lisa Mayer verset hoztam.
Lisa Mayer - Mementó
