látszólag tök relatív minden. és ebben a tök relatív mindenben, kölcsönhatásba kerültem a történésekkel. nevezzük mondjuk ámokfutásnak. tudni dolgokat és dolgokról, nem mindig előnyös. főleg akkor nem, ha úgy érzed a retinád valami teljesen mást kap, mint amit eddig kapott. negyvennyolc órája nem aludtam és nincs kedvem enni. most épp egy pohár málnás joghurtot próbálok magamba tömni. csak lassan és csak kanalanként. hányingerem van. reggel mikor kimásztam az ágyból, sokkot kaptam a látványtól. rég volt ennyire fekete a szemem. és rég voltam ennyire gebe. kopog az agyam, hogy hagyjam abba. ezerrel küldi az infokat, amit természétesen parkolópályára irányítok. végül is ha jól meggondoljuk, aggodalomra semmi ok. majd programozottan viselkedem. ez is menni fog. csak egy napi rendet kell összehozni és foggal - körömmel ragaszkodni, véghez vinni. és így majd egyensúly lesz itt is meg ott is.

minden ember egyedül van. egyedül születik erre a rohadt világra. és egyedül hal meg. tök mindegy, hogy hányan vesznek körül, ha nem találod a kapcsolódási pontokat. kétségbevonhatatlanul alkalmatlan vagyok bármilyen kapcsolatra. már nem hibáztatok senkit. ha ennyire béna az ember, akkor csak önmagát teheti felelőssé ezekért, na meg azokért. már azt sem vitatom, hogy mikor lekonyult kedélyállapotban vagyok, visszataszító, kibírhatatlan, szemét, bunkó válik belőlem. és mindezt olyan hévvel zúdítom a környezetemre, hogy rendszerint fejvesztve menekülnek mellőlem. ugyanilyen hévvel közvetítem a szeretésemet. nem találkoztam olyan emberrel, aki bírta volna hosszabb ideig. mindig megkapom, hogy sok vagyok. vegyek vissza, mert ezt így nem lehet. de mit csináljak, ha másképp nem tudok létezni?! nincsenek köztes állapotok bennem. nincsenek langyos érzéseim. vagy vagyok, vagy nem. nem tudok féllángon égni. az olyan lenne, mintha csak a fél részem látszana. de hogy döntse el az ember, épp melyik látszódjon? ez nekem nem megy. igen, mondták már, hogy depresszív alkat vagyok. és???? mindezek ellenére szeretek élni. röhejes, mi? folyton azt hangoztatom, hogy mennyire szar minden, és mégis szeretek élni. nincs bennem hajlam az öngyilokra.

egy ideje már zakatol a fejemben ez a mondat. ezzel zárom, amit nem tudok lezárni. 

Öngyilkos lennék, ha nem élhetnék.

végezetül: ma Valerio Magrelli verset hoztam.

Valerio Magrelli - Beszélnek

Ugyan miért épp az én szobám fala mögött?
A hangok ott, a fal mögött mindig
rázendítenek, amint leszáll az éj,
beszélnek, ugatnak vagy egyenesen
úgy gondolják, jobb csivogni. (Én pedig érzem
amint szavaik hideg légáramlatától
átfagyok, mert az átkarol,
álmomban kínpadra von.)
A sarkkör határain
egy szerelmespár sírdogált
szobájában, az áttetsző, derengő
fal mögött, mely lágy, mint egy dobhártya.
(Én pedig, történetük hangszekrénye,
rezgésbe jöttem.) Hogy nálam végezzenek,
kijavították a tetőt, a csőrendszert,
a homlokzatot, mindent, kopácsoltak
mindenfelől, alulról és felülről, kopácsoltak egyre,
nem szóltak egymáshoz, csak ha elaludtam,
s éppen mert elaludtam,
hogy én legyek hangszekrénye
történetüknek.

(Lackfi János fordítása)