kezdem azt hinni, hogy az őrület tök normális dolog. persze először azt kéne tisztázni, hogy mi a normális. mondjuk nekem az, hogy nem szeretem a macskákat és a gyerekeket. mindig is azt mondtam, hogy nekem bizony nem lesz gyerekem. azt mégis lett kettő. rajtuk kívül viszont nem bírom elviselni az aprónépet. fura, mi? nő létemre ilyeneket mondani. ez van. meg az, hogy kudarcként élek meg mindent, ami körül vesz. viszont tökéletesen tudok teregetni, töltött karalábét főzni és másokkal elhitetni, hogy az élet szép. aztán még roppant gonosz is vagyok és úgy általában nem hiszek el semmit. és úgy általában nem érdekelnek a következmények. rendszeresen taszítom magam a mélybe, hogy szenvedjek kicsit. aztán hipp-hopp felkapaszkodom. mekkora hülyék és képmutatóak vagyunk...és gerinctelenül tudunk hazudni, hogy jobb legyen.

most épp azt képzelem, hogy le - tudom - zárni a veled való valamit. kapcsolatot nem írhatok, mert olyanunk nem volt. szóval az a helyzet, hogy idegesítő és őrületes módon vágyom utánad. és kurva jó lenne látni és veled aludni. és jó sok mindent csinálni. de erről már lemaradtam. talán majd egyszer máshol, más időben.