nem tudom, hogy jól csinálom é a dolgokat. élek valahogy ebben a világban és közben attól félek, hogy a sok őrültség amit csinálok, tönkreteszi a körülöttem lévőket. és megint ott tartok, hogy kergetek egy nem lehetséges világot, a buta álmaival együtt. vágyom valami után, ami iszonyatosan messze van és szeretek egy olyan embert, aki lassan teljesen elérhetetlen. és miközben ezeket írom, arra gondolok, hogy mekkora egy szemét vagyok, mert tulajdonképp mindenem meg van. rohadt dolog másképp létezni a világban.

hamarosan ismét találkozunk. rettegek, hogy mi lesz. vagyis inkább tudom, hogy mi lesz és ez rémít meg ennyire. megint ott fogunk ülni a zsinagógával szemben és majd' megveszek, hogy hozzáérjek. nem tudom mit mondjak neki, hiszen semmi sem változott, hiába telt el ennyi idő. állandó marad. nem számít, hogy évekig nem látjuk egymást, hogy alig beszélünk, hogy két külön életet élünk, hogy család itt, nála meg épp alakulóban valami. szeretem és hagyom, hogy boldog legyen nélkülem. ennél többet nem adhatok neki.

Biagio Antonacci:

mindenekelőtt

Hol vagyok, és ki vagyok
ezen a gondterhelt napon?
Te sem tudod, mit csinálj, és nem tudod, mit mondj.
Legalább megpróbálhatnád megérteni,
vagy csak megkísérelni, nekem elég egy gesztus, egy aprócska jel.

Evés előtt, a szerelem előtt,
mindenekelőtt
erősen kellene szorítanod, hogy fájjon
elalvás előtt,
indulás előtt, mindenek előtt erősen kellene szorítanod,
hogy fájjon...

És elég, elég, elég
Elég, elég a csendből, nem emlékszem a hangodra
Ez a mozdulatok, a szeretet
és az új szavak teljes hiánya
Elég abból, hogy azt mondjuk elég, jobb... jobb nem is beszélni róla
Ez az a betegség, amely lassan megöli a szerelmet
Nekünk, nekünk beszélnünk kell, s csak nézzük egymást,
távolodunk egymástól... hát mentsük meg ezt a szerelmet!

/Erdős Olga fordítása/