próbálom értelmesen eltölteni a napjaim és nem gondolni azokra a dolgokra, amik a megvalósíthatatlan szélére sodornak. mert hát nem mindig érhetjük el azt, amit szeretnénk. még akkor sem, ha nagyon akarjuk és minden lehetséges módon megpróbáljuk véghez vinni. törődjünk bele, hogy egynémely dolgot nem érhetünk el. persze azért álmodozni mindig lehet, és ilyenkor számtalan mi-lett-volna-ha lavíroz bennünk. nevezzük ezt a valamit, túlélésnek. végül is csak néha elviselhetetlen. aki túlélésre született, az minden helyzetben megtalálja azt a bizonyos kiskaput. mert kiskapuk mindig is voltak és mindig is lesznek. csak jó helyen kell kutatni őket. és mikor az ember kilép ezeken a kapukon, olyan érzése van, mint mikor a víz alól feljön és újra levegőhöz jut. már nem számolom, hogy hányszor kezdtem újra. felesleges lenne ezen gondolkozni. mert ha ezt tenném, akkor rövid időn belül a zárt osztályon találnám magam. sajnos nem tudok maradéktalanul egy irányba menni. ha ezt tenném, akkor megerőszakolnám mindazt, ami én vagyok. de még a két irány is kevés. rájöttem, hogy a sok irányú kivitelezhetetlen dolgok megszállottja vagyok. lehet itt mindenféle szépet és értelmesnek látszó mondatokat irkálni, de akkor megint csak odajutnék, ahonnan elindultam. az meg végképp nem lenne jó. az utóbbi pár napban elég időm volt ahhoz, hogy gondolkozzak és nevesítsem ezt az állapotot, amiben vagyok. talán a legtalálóbb kifejezés a lelki paradoxon. igen, valami ilyesmi vagyok. mert a normálisnak (nevezzük mondjuk józan észnek, ami szerintem nincs) teljesen ellentmondó gondolatokat, érzéseket produkálok. vegyük például a most érzett szeretésemet. kimerem mondani, hogy soha, senkit nem szerettem ennyire. viszont ha ez igaz állítás, akkor az összes eddigi kapcsolatom hazugság volt. és a mostani kapcsolatom is erre a hazugságra épül. és megint csak azt kell írnom, hogy ez az állapot, mindegyik kötödésemre is igaz. mert hát nem vonzódhatok olyan emberhez, aki sem korban, sem időben és végül is sehogy sem tartozhat ahhoz, ami én vagyok. aztán meg mit is kezdenék vele? na ez olyan költői kérdés volt. mert igazából nem hiszem, hogy maradt még bennem bármi is, amit nyugodt szívvel adhatnék. harmincöt évesen eljutottam odáig, hogy értékeim nagy részét elpocsékoltam. mind testileg, mind lelkileg tökéletesen kizsákmányoltam magam. nameg hagytam, hogy kizsákmányoljanak. talán a legrosszabb, hogy mindezt tudatosan tettem. olyan borotvaélen táncolásos effektus. azt hiszem, most kéne egy jó kis befejezést írnom. mondjuk azt, hogy innentől kezdve megpróbálok a változások áramlataiba belekapaszkodni és rövidke életem minden napját úgy élni, ahogy kell.
és végezetül: ma sokáig keresgéltem, hogy ideillő verset találjak. remélem sikerült.
Robert Pinsky - Városi elégiák
V. Korom
A vonatok régimódin, emberi vérünkkel párosodtak.
Kőállvány, ellenfal. A vágányok felett
Hetyke, száműzött Mikulás egy oszlophoz kötözve.
Fekete salak, lapu, ecetfa, Pepsi, celofán,
Minden szótag egy szál a csontváz
Venyige és babkaró szenvedélyes árnyékaiban
Kötött szóháló zsinórjában, egy kert alján,
A rakpart mentén. A reggeli
Világosság előtt szándékosan súlyos teremtmények
Mocskos dörgések gőgös zenéjével
Rázkódtatták meg a hálószobaablakot, kipárolgásuk
Csiklandozta orrlyukaink. Resti és volt
Rabszolgák temploma, alantasak zsinagógája,
Szicíliai vegyesbolt, lengyel napközi. Részecskék
Magja, amely Zeusz-képp hatolt
A kenyérbe, szenesítette el a kerti paradicsomokat - még
A lepedőinket is, ahogy kihipózva viháncoltak a szélben,
A többinél fehérebben villogtak,
Felfegyverkezve az ezüst téli napban.
(Gyukics Gábor fordítása)
