a problémák gyökere kiirthatatlan. szerintem. de azért mindig újra és újra neki veselkedek, hátha. aztán feladom pár napra. majd megint azt játszom, hogy megszüntetem.
rohadtul és nagyon tudok kötődni. aztán heves is vagyok. főleg akkor, ha olyan valamit akarok, ami lehetetlen. aztán ugyanilyen hévvel lépek tovább. tulképp egész életemben ezt játszottam. akartam - majd ki vagy tovább léptem. végül is miért ne lenne jó, ez a fajta élet...
péntek. a férfi és a nő találkozott. most is, mint minden ilyen alkalommal, a nő alig beszélt, a férfi viszont sokat. a nő úgy indult el otthonról, hogy ivott. egy ideje már ezt csinálja. iszik. nem tudja miért. csak úgy. tökéletesen tisztában van azzal, hogy hülyeség, de mégis csinálja. míg utazott, a férfin gondolkozott. vajon meddig láthatja még? meddig lehet ez játszani? persze tudja, hogy a férfinek nem azt jelentik a találkozások, mint neki. a férfi nem szereti, csak jön. mindig, ha a nő akarja. a férfi többször mondta már, hogy fontos neki. de ez teljességgel képtelenség. a nő, soha senkinek nem fontos. csak van. mindenkinek. ha kell, akkor ott van. aztán ha végzett a megoldásokkal, már nem fontos. lassan betörődik ebbe és elfogadja, hogy ilyen az élet. ott ültek a kávézóban. megint. a nő sosem tud ezekkel a helyzetekkel mit kezdeni. annyi mindent akar mondani a férfinek, de csak nézi. most végre megint úgy látja a szemét, ahogy akkor. szeretné tudni, hogy mit gondol. de fél megkérdezni. szeretne hozzá érni. érezni az illatát és csak úgy lenni. vele. még szereti. talán ezért megy el mindig. hogy megtudja szereti-e még.
