normál üzemmódban vagyok. vagyis nagyjából igen. talán semmi nem igaz abból, amit az elmúlt napokban megéltem. fogjuk rá, hogy álmodtam. jó. így akkor rendben lesz minden. nincs toporzékolás. nincs nyavalygás. nincs késztetés a kimeneküléshez. nincs légszomj. nincs pörgés a semmiben. és nincs kényszeres "jaj találkozzunk már". na jó, ez az utolsó nem teljesen igaz. hehe.

tegnap végre sikerült nevetnem. és jól esett. nyolcéves mindig megtalálja a módját, hogy kihúzzon a nihilből. szóval nevettem. hangosan és közben folytak a könnyeim. nem is nagyon írnék mást. kezdem összekapni magam. és ez jó.

végezetül: ma Valerio Magrelli verset hoztam.

Valerio Magrelli - Mint letaposott földdarab...

Mint letaposott földdarab, mélyen,
üregesen és elhagyottan döng,
mint a morajló földmély,
e fényes női test,
mint egy kivert kutya, háta
néma kezektől fényesedett ki,
mint kő, melyet más kövek
görgése csiszolt le,
illata, hangja nincs,
szája vékony, gyötrött szegény,
mint valami elnyűtt növény,
árnya nincs, összetapogatták,
összeverték, elhagyott telek,
hol nincs fű, se nyomok, se határok,
mint fájdalmas kép egy vak ember agyában,
meztelenül, lebegve, magánya
körének közepén kucorogva,
ő a szerelem végső gyümölcse,
mely önmagának csak a csontok
kopár nincstelenségét tartja meg.

(Lackfi János fordítása)