nem tudom miért döntünk egyes dolgok és személyek mellett. és azt sem tudom, hogy miért választjuk épp azt az utat, amin járunk. néha nagyon nem találom az összeköttetést a külvilággal. mintha egy tökéletesen másmilyen világban élnék. sokszor érzem azt, hogy túl kéne lépnem magamon ahhoz, hogy megtaláljam azt, amit keresek. azt hiszem, nagyon rosszul szocializálódtam. szegény szüleim mindent elkövettek, hogy értelmes-normális ember legyen belőlem, de valamiért nem sikerült. aztán az is lehet, hogy nincs is nagy baj velem, csak kicsit más vagyok. csakhogy ha valaki kicsit más, azt azonnal kirekesztik vagy megpróbálják beszorítani a normális normák közé. ma már az is világos, hogy miért kapott édesanyám frászt, mikor tizennyolcévesen bejelentettem, hogy gyermeket várok és hamarosan férjhez megyek. sokkoló lehetett. most, hogy nagyonkamaszt elnézem, hát nem tudom mit csinálnék, ha elém állna egy ilyen bejelentéssel. félig felnőtten gyereket vállalni őrültség.

és azt hiszem nem tanultam meg jól szeretni. és tulképp hogy is kell jól szeretni. és kell egyáltalán szeretni? vagy csak elég a langy-meleg, ami nem olyan rossz. égni-égni és égni. miért akarom folyamatosan ezt érezni. és miért van bennem az, hogy mindig egyedül vagyok. mintha egy burok venne körül, amit képtelen vagyok lebontani. magány a magányban. néha annyira félek ettől az egésztől, és csak úgy tudom elviselni, hogy ámokfutok. igen, tudom. ilyenkor azokat bántom a legjobban, akiket szeretek.

gödörből ki, aztán vissza. most kint vagyok. de meddig? ilyenkor próbálom helyre hozni az elrontott dolgokat. próbálom rendbe rakni az össze-visszaságaim. nem dühöngök. nem kiabálok. nem kapálózom. teszem a dolgom úgy, ahogy elvárják. ilyenkor kell valami, ami leköti a feles energiákat. eddig verseltem, de most nem megy. úgy vettem észre, hogy egyre sűrűbben jönnek ezek az ámokfutások, és utána egyre hosszabb a visszarendeződés. nem tudom mi a megoldás. nem tudom mit kéne tennem, hogy úgy érezzem látszódom. hogyan vettesem magam észre azzal a környezettel amiben élek. igazándiból csak a gyerekek látnak. és zsuzsi barátném.

most a hallgatást is nehezen viselem. mindenki hallgat körülöttem. persze, tudom, hogy néha kellenek a nagy csendek. megfogadtam, hogy kivárom a dolgok alakulását. talán még nem késő és újra olyan lesz minden, mint az ámokfutás előtt.

végezetül: ma egy Ted Hughes verset hoztam.

Ted Hughes - A lövés*

Imádatodnak isten kellett.
És aki keres, az talál.
Mitugrászokat istenné növesztett
Rajongásod, mely mintha eleve
Egy istenre lett volna méretezve.
Istenkereső volt. Istentaláló.
Apád Istennek szegezett, mikor
Halála meghúzta a ravaszt.
                                               A villanásban
Megláttad teljes életed. Mandinerből
Egész eminens pályafutásodat
Telibe találtad egy nagy sebességű
Golyó dühével,
Amely mozgási energiájából
Egy morzsát sem veszít. A kiválasztottak,
Halandóbbak a kelleténél, alig élték túl
A becsapódást. Elmeállomány,
Átmeneti, kitalált, puszta aurák.
Röppályádon hanghatár-események.
De könnyáztatta papírzsebkendőd
És vasárnap esti pánikjaid mélyén,
Hol így, hol úgy fésült hajad alatt,
A fogyó sírás-zuhatag mögött,
És ahol a golyó látszólag visszapattant,
Eltéríthetetlen voltál.
Arany kabát rajtad, nikkel bevonatú
Tömör ezüst. Tökéletes röppálya,
Mintha az éterben. Még arcodon a heg
(Mintha végigszántottad volna a betont),
A fegyver huzagolása lehetett az is,
Hogy célba juss.
                         Míg valódi célpontod
Mögöttem lapult. Apád,
Isten a füstölgő fegyverrel. Sokáig
Ködös homály, nem is tudtam,
Hogy eltaláltalak.
Vagy átmentél rajtam simán -
Hogy végre beletemesd magad az isten szívébe.

A helyemben egy rátermett sámándoktor
Röptödben elkapott volna puszta kézzel,
Dobál egyik kezéből a másikba, míg lehűlsz,
Isten nélkül, boldogan, nyugton.
                                               Én jó ha elkaptam
Egy hajcsomót, a gyűrűd, az órád, a hálóinged.


(Várady Szabolcs fordítása)

* Ted Hughes Születésnapi levelek című kötetéből, a kötetet először 1998-ban publikálták