lépni, tovább. ez lenne az, amit csinálnom kéne. így akkor valamennyire tudnék élni. élni. aha, baromi szép ezt így leírni. és roppant okosan bólogatok hozzá. megállapítottam, hogy légvárakat építek és építettem. és szép lassan összedől körülöttem minden. próbálkozom én, hogy legalább a látszat megmaradjon. de vajon minek? nehezen megy minden. jó lenne elfelejteni az egészet és holnap tiszta lappal ébredni.

nem szeretem a hallgatást. nem szeretem a ki nem mondott dolgokat. jobb a bizonyosság, mint a napról napra növekvő reménykedés. nem akarok már semmit, csak megnyugodni. kapaszkodom a vákuum szélébe, hogy bele ne csússzak, de olyan erősen szippant magába, hogy nem tudom meddig bírom még. tudom, ha beszív, jön az üresség, a nemakarokfelkelniazágyból, a nemevés, a nemalvás. mindegy.

szóval várok. egyszer biztosan hozzám szól valaki.

végezetül: ma Ted Hughes verset hoztam.

Ted Hughes - Kirabolom magam

Havon mentem, összetiport havon,
A síkosra csiszolt jégkérgen
Csúszkáltam kétszáz mérföld hosszan.
Az út természetellenes és ismerős,
Út, vissza önmagamba,
A kozmikus katasztrófa után.
Tizenöt éve nem volt ennyi hó.
Húsz mérfölddel haladtam a földre zúdult mennyben.

Kékes decemberi
Alkonyatban értem a házhoz.
A félhomályban
Alig láttam, miközben kitakartam a krumplit.
Kibontottam a vermet. A havas ponyvát lerántva,
Úgy tűnt, melegük van a szalma közt.
Még párolgott belőlük a reménység,
Amellyel elvermeltem őket. Titkos, élő
Fészekalja tojás: az eljövendő évé.
Mint egy pufók alom: titkos családom.
Kis agyagembriók, kis öklök,
S régi-új illata az alvó földnek.

Átválogattam az almáimat,
Viktóriákat, disznóorrokat,
A sötét sufniban, a kövér Bradleyket,
Testté szilárdult tavaszi imáim
Itt vártak érintetlen, mindennek ellenére.
Teliraktam neked
Egy zsákot almával, egy zsákot krumplival.

Megvizsgáltam a kardvirághagymákat
A poros padláson, hol rongyok közt teleltek
(Nem tudtam, hogy éppen akkor fagynak halálra).

Aztán átlopóztam a házunkon. Ha tudnád,
Hogy füleltem a távollétünk,
Besurranó kísértet vagy furcsa sóvárgásom
A faburkolatú folyosón, a mélykék alkonyatban:
Tisztán fénylett, s gyöngéden, mint egy sötét zafír.
Az elülső szoba, karmazsin termünk,
Türelmes könyveink a fehérre mázolt polcon,
A roskatag diófa asztal (hat fontért vettem)
S a lószőr karosszék (azt öt shillingért),
Miránk várt. Olyan furcsa volt!
A bársonyszőnyeg bíbor vízesése a lépcsőn
Üregek nyolcszáz év előtti csöndjéhez vezetett,
Melyet alig zavartunk meg, újonnan jöttek.
Ott, a lépcső alján, a hólepte ház tövében
Úgy füleltem befelé, mintha
Meg nem született csecsemő még szunnyadó
Agyába hallgatóznék...

A ház, melyet újból drágává tettek
Utolsó magányos heteid és sírásod,
Illatozott a tisztaságtól,
S úgy ült a decemberi szürkületben,
Mint plüssel bélelt
Ékszerdoboz egy széfben. Téli ágak mögött a
Templomablak úgy izzott, mintha
A templomban ment volna le a nap.

Amikor bezártam magam elől
(Fél nap jégen csúszkálás állt előttem),
Mintha kulcslyukon leskelődnék, visszanéztem
Az elsötétült, néma, biztonságos dobozba,
Amelyből (még nem tudtam)
Elvesztettem a kincset.

(Rakovszky Zsuzsa fordítása)